“Ott állsz, azon a ponton…”
Aznap beszél először a ’mi lett volna ha’ nyomasztó érzéséről. Ami időnként gyomron vágja, és az elszalasztott lehetőségekre figyelmezteti. Így utólag, visszanézve, már tudja, hogy mit kellett volna csinálnia. De nem tette. „Sokat gondolok arra, hogy mennyivel jobb, könnyebb életem lenne, ha bizonyos helyzetekben jobban vagy másképp döntöttem volna. Olyan ez, mint valami érdekes vagy különleges tárgy gyűjtése, ami egy idő után hobbivá, szenvedéllyé válik. Én ezeket – az egyre sokasodó – meg nem hozott döntéseket gyűjtöm…”
Nem tudom, hogy most együttérzést, megerősítést vagy tanácsot vár tőlem. Úgy érzem, segítene egy másik szempont.
Mi van akkor, ha máshonnan nézzük? Onnan, hogy mi történik akkor, amikor épp nem vagy nem ’jól’ döntesz? (pedig utólag…) Vajon felismered-e, hogy ott állsz, azon a ponton, hogy meghozhatnád a ’jó’ döntést. Amikor csak rajtad múlik… Mi történik benned akkor és ott? Lehet, hogy csak tétovázol? Nem tudsz vagy nem mersz elrugaszkodni… De az is lehet, hogy ez így kényelmes. Csak úgy nézelődni. Vársz még. Reménykedsz, hogy ’talán úgy alakulnak a dolgok’, hogy nem is kell mozdulni. Csak vársz valamire. De mire? És kire?
Azt gondolom, hogy a döntés = felelősség. A nem-döntés is az. Minden következményével együtt. A kérdés nem az, hogy ’jól’ vagy ’rosszul’ döntök-e. Abban a pillanatban – valamiért – pont úgy döntök. Én.
A kérdés számomra az, hogy képes vagyok-e vállalni a felelősséget. Például azért, hogy maradok. Vagy azért, hogy megyek. Minden következményével együtt.
Mert attól kezdve már nem a múlt, hanem a jelen lesz a fontos.
