Arról beszél, hogy már egy ideje érzi ezt a mérhetetlen tehetetlenséget. Reggel bemegy az irodába, leül, és nézi a monitort. Semmi kedve dolgozni. A kollégái mellette cseverésznek, ez is idegesíti. Aztán valahogy mégiscsak belekezd: megírja a jelentést, beviszi a gépbe az adatokat, próbálja kikapcsolni a környező zajokat… Közben meg zakatol a feje, mit is kellene tennie… Érzem az elfojtott indulatot a hangjában. Hallgatom, és közben figyelem, ahogy a kezét az ölébe ejtve, fejét lehatjva, halkan, lassan beszél. Egyszercsak megérzem a kapcsolatot közöttünk, érzem a gyomromban a követ, ami az ő tehetetlensége. Izgalmas, szinte misztikus pillanat, amikor felismerem, hogy bennem tükröződik az ő érzése. Ahogyan lassan én is kezdek összegörnyedni. Kihúzom magam. Megkérem, hogy ő is húzza ki magát. Meglepődik, de megteszi. Nyújtózkodunk. Csökken a nyomás a gyomromban. Talán ő is kicsit megkönnyebbült. Itt vagyunk a jelenben. Szeretem „fülöncsípni” a jelent. Felfigyelni azokra a jelekre, amik itt és most történnek velünk. Ez nekem mindig sokat segít, hogy jobban megértsem magam és az ügyfelem problémáját, helyzetét. Elkezdünk beszélgetni arról, hogy mit érez most, mi változott. Na és a munkahelyén? Mire lenne szüksége ahhoz, hogy ott is „ki tudja húzni magát”? Hogy az a nyomás eltűnjön… Az ülés végére már könnyedebb, erősebb a hangja.

Legközelebb, amikor találkozunk, mesél arról, hogy egyszer a héten,  amikor megjelent a gyomrában a rossz érzés – amitől önkéntelenül összegörnyedt – eszébe jutott a korábbi beszélgetésünk és kihúzta magát. “És ez segített. Egy kicsit biztosan segített…Kicsit könnyebb lettem…”

Hihetetlen öröm hallgatni a beszámolóját. Ezért is szeretek coach-ként dolgozni, ezekért az öröm-élményekért. Látni, ahogy az ügyfelem megtett egy lépést. És már megvan a tapasztalása, hogy képes változtatni.

„Ott történik a tánc, abban a pillanatban, ami aközött van, ami voltál, és amivé éppen most válsz.”