Meglátni a szépet

Siet. Mindig siet. Épphogy csak leveszi a kabátját, és már mondja is, hogy ma hamarabb el kell mennie, mert készülnie kell a másnapi megbeszélésre. Leül és várakozóan néz rám, mondjam, mi lesz most. Látom rajta, hogy türelmetlen. Várok, nem szólok.

“Most mi történik?” Még mondana valamit, de aztán mégsem. Csendben ülünk.

Van amikor hagyom, hogy belemerüljön egy történetbe, hosszan, részletesen mesélve a szereplőkről, önmagáról, a körülmények összejátszásáról, hogy milyen nehéz ez…

De most nem. Mert tényleg ez a kérdés: Mi van most? Itt vagy? Jelen vagy?

Mi történt azóta hogy beléptél az ajtón? Érzéseket, benyomásokat sorolunk: rohanás, kapkodás, türelmetlenség, nincs idő, sietség. És ezzel együtt a felületesség, figyelmetlenség és elégedetlenség. Befelé és kifelé.

Érzem, hogy gyomron vágnak engem is ezek a szavak.

“Most próbálj belassítani! Hogy vagy itt? Milyennek látod magad?”

Meglepődik. Aztán belemegy a játékba. Rápillant a testére, kezére. Kissé előrehajolva ül, szinte ugrásra készen. És amint elkezdi magát figyelni, lassan hátradől, kezdi kiengedni megfeszült izmait. Azt mondja, hogy furcsa így megfigyelnie saját magát, mert ez az ‘ugrásra kész’ testtartása magának is megdöbbentő. Nem gondolta volna, hogy ennyire látszik kívül, amit belül is érez. Hogy mintha minden pillanatban menni akarna tovább… És tényleg látja külső szemmel is a türelmetlenségét… Elgondolkodik. Befelé figyel. Érzem, hogy most történik valami.

Hiszek abban, hogy ha lelassulunk, olyan dolgokat láthatunk meg, amit soha korábban…

Lépj velünk kapcsolatba!

Ha kérdésed van, oszd meg velünk!

Nem olvasható? Szöveg csere. captcha txt