“Talán a csend…”
Még meg sem érkezett igazán az ülésre, de máris nagy vehemenciával kezdi a beszámolót, hogyan keveredett “megint” konfliktusba azzal a bizonyos kollégával. Akivel korábban már többször is. Akitől “mindig ideges lesz, ha meglátja a folyosón”. Szavakat, gesztusokat, szemvillanásokat idéz. Hallgatom. Figyelem a testbeszédét, hangjában az ideges bizonytalanságot. Azt mondja, bosszantja, hogy ennyire nem tud uralkodni magán, pedig érzi, hogy annyiban kellene hagynia. Nem vitatkozni. De valami nem hagyja. Valami újra és újra behúzza ebbe az örvénybe. A múltkor is…
Egyszer csak elhallgat. Várok, nem szólok. Hosszú percekig ülünk csendben. Érzem, hogy valami itt készülödik. A falat nézi, majd mintha befelé figyelne, elkezd beszélni. Eszébe jutott valami: egy érzés a régmúltból. És egyszerre csak meglátta önmagát a saját történetében. Ebben a vissza-visszatérő helyzetben a kollégával, ami előhívta az emlékezetéből azt a gyerekkori esetet, a hozzá kapcsolódó érzésekkel. A bosszúságot, a tehetetlenséget, a csalódottságot, a „dehát az nem is úgy volt…” magányos bizonyosságát. Az érzések, amik váratlanul, de ismerősen előretolulnak, ha egy hasonló helyzetben találja magát. És nem eresztik: hozzákötik ahhoz az emberhez is, aki előhívta a múltat…
Megváltoznak a vonásai, még mindig befelé figyel, a régi történet minden részletére szeretne emlékezni. Ami összekapcsolódik benne a jelennel. Csodálkozás van a hangjában: hogy hogy eddig ezt nem láttam?
Misztikus és felemelő pillanat. Örülök, hogy tanúja vagyok ennek a ráeszmélésnek.
Talán a csend segített. Vagy az a tér, amiben eltűnt az idő, és a figyelmünk felerősítette a jelent, és egy más megvilágításban látta meg önmagát.
